Srí Lanka (2. rész)

Sigiriya...Rock!
Viszontagságos első 160 kilométerünk után este 10 körül értünk Sigiriyába, egész pontosan a várostól egy-két kilométerre fekvő Ancient Villa Hotelbe. Ez a kis porfészek igazából szót sem érdemelne, csak az információ áramlás végett: a hotelt a Lonely Planet a top choice kategóriában ajánlotta, ehhez képest a légkondi nem működött, a szobában az ágyon és egy dísztévén kívül (értsd: használhatatlanul kicsi képernyő, nem mintha néztünk volna amúgy, de mégis mire való az ilyen) nem volt más bútor, és a személyzet egy büdös szót sem beszélt angolul. Ráadásul elhelyezkedése miatt még az az opció sem játszott, hogy a városban töltjük az aktív turistáskodás előtti/utáni időnket. Mikor óvatosan rákérdeztem a szabad ég alatt rendszeres megrendezett fáklyás barbecue vacsorákra (utalva az LP-ben olvasottakra) értetlenkedve néztek rám, és nyomták a kezembe a szegényes étlapot. Mivel sokáig aludtunk, a másnapi hegymászás a forróság miatt délutánra tolódott, és a szálláson töltött kényszersziesztánk alatt eldöntöttük, hogy a tervezett három nap helyett csak kettőt maradunk, feláldozva a kulturális háromszög egyik sarkát a tengerparti kényelem oltárán. Ezen felbuzdulva jó kedvvel indultunk a srí lankai látványosságok halászbástyájához, a tényleg lélegzetelállító Sigiriya Rockhoz.

Ideális reklámfotó helyszín

A szikla rövid keletkezés- és társadalomtörténete:
A különös alakú képződmény egy úgynevezett magma plug (nem találtam meg a magyar megfelelőjét). Időnként előfordul, hogy a vulkán kürtőjében felgyülemlett magma megkeményedik, és, ha az alatta lévő fortyogó kőzetolvadék a kukta-effektus hatására nem okoz hatalmas robbanást, akkor a magmadugó meg is marad. Az idő múlásával a vulkánt alkotó kőzet erodálódik, lekopik, és napvilágra kerül az időjárási viszontagságokkal szemben ellenállóbb, megkövült magmaformáció.
A néphit szerint a Sigiriya Rock az V. században élt Kassapa király palotájának adott otthont. Kassapa nem csak azért választotta a megközelíthetetlen természeti képződményt székhelyéül, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Miután megölve apját megdöntötte a anuradhapurai királyságot, a bevehetetlen szikla ideális búvóhelynek bizonyult.
De a régészek szerint mindez csak grimm-mese. Állításuk szerint semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a 1,5 hektáros tetőteraszon található épület maradványok egy ősi királyság romjai lennének. Sokkal valószínűbb, hogy egy buddhista kolostor állt itt hajdanán, és hogy az izoláltság inkább meditációs, mint katonai célokat szolgált. A 27m x 21méteres tavacska nem egy feszített víztükrű medence volt, hanem víztározó, az úgynevezett királyi trónus és a lélegzetelállító kilátás pedig az elmélyült meditáció eszközei voltak.
 Az útikönyvben leírt fantasztikus kert, mesterséges tavacskák, vízililiomokkal borított várárok helyett a szikla körül csak kiszáradt, szaladgáló majmokkal ellepett medencéket találtunk, amiknek a partján semmi kedvünk nem volt ejtőzni, úgyhogy egyből nekivágtunk a felfelé útnak.
Útközben megállapítottuk, hogy ha nem lenne baromi nagy szerencsénk az időjárással - a napot szinte végig felhő takarta - biztos, hogy elbukjuk a küldetést. Hiába vártuk meg ugyanis, hogy elmúljon a déli meleg, így is pokoli hőség volt, árnyéknak egész úton nyomát sem láttuk.

Kassapa ágyasai vagy bódhiszattvák? - "The ladies who
wear golden chains on their breasts beckon
me."

Felfelé menet két és fél hivatalos látványosság
szakította meg lépcsőzésünket, és biztosított alkalmat a pár perces szusszanásra. Jól néztek ki a barlangszerű képződmény falán a meglepően realista stílusban festett, színes nőalakok, meg az ún. tükörfalba vésett VI. századi szingaléz szerelmi vallomás graffitik, de a lódarázs fészkeket semmi nem múlta fölül. Több figyelmeztető táblát láttunk már a szikla lábánál is, majd végig az úton, de komolyan venni őket csak akkor kezdtük, amikor az utolsó szakaszon az önjelölt idegenvezetők mindenkit csendre intettek, és látható feszültség lett úrrá rajtuk, amikor az orosz csoport egyik tagja hangosan felvihogott.

Aztán egyikünk megpillantotta a lépcsőtől 15-20 méterre lévő hatalmas, négyzetméterben kifejezhető méretű fészkeket, amik körül, talán a közeledő eső hatására, dühödten repkedtek kolibri méretű lakóik. Aztán elkezdtünk azon röhögni, hogy vajon képesek vagyunk-e csendben és mozdulatlanul átvészelni egy lódarázs támadást, ahogy azt a kihelyezett táblák tanácsolták. Marci lefelé menet már hamuszürke arccal imbolygott a lépcsőkön, beletörődve, hogy vagy erős tériszonya miatt a meredek lépcsőkön töri nyakát, vagy a veszélyes fenevadaknak esik áldozatul.
 A veszélyek és megpróbáltatásokért cserébe a fenti látvány mindenért kárpótol. Ha szerencséd van, és találsz egy turistamentes pontot, akkor ugyan abban a csendben élvezheted a lábaid alatt elterülő őserdő látványát, ahogy sok száz évvel ezelőtt Kassapa vagy a szerzetesek tették.
A 360 fokos panoráma kép az alábbi linkre kattintva remélem előjön, de lehet, hogy le kell tölteni hozzá valami programot:

 http://photosynth.net/view.aspx?cid=0915c974-142a-4e0f-bc08-8b8bcfec496c&m=false&i=0:0:0&c=0:0:0&z=394.249785023213&d=-1.22644629577594:-1.22644629577594:-1.19802229725573&p=0:0&t=False

Polonnaruwa

A végső nirvána

Három évszázadon keresztül volt királyi főváros, vallási és kereskedelmi központ. Parakramabahu király a XII. században emeltette azokat az épületeket, parkokat, a 25 négyzetkilométeres, kisebb tengernek is beillő víztározót, amik ma a várost híressé teszik. A mindenféle vallási épületek - dagobák (szingaléz sztúpa), ereklye őrzők, buddhista templomok - kisebb csoportokat alkotnak, amiket a déli napon aszalódva, égő talppal (mivel szent helyen jártunk, a cipőlevétel kötelező volt) körbeszaladtunk. A kedvenceink az egy gránit tömbből kifaragott hatalmas Buddha szobrok voltak. Fontos információk azoknak, akik Buddha-szobor közelében fotózkodnak: Soha ne készíts képet háttal a szobornak! Ne készíts olyan képet a szoborról, amin ember is szerepel (velünk kitöröltették)!

Uppuveli
A gatyarohasztó hőség után alig vártuk, hogy a tengerpartra érjünk. A 110 km-es utat cca. három óra alatt tettük meg, köszönhetően annak a 40 km-es szakasznak, ahol az út, felújítási munkálatok miatt, hadszíntérré alakult, és 20 km/h-nál nagyobb sebességgel nem lehetett haladni rajta. Az útikönyvből előzőleg kinézett szálláson nem volt hely, úgyhogy egy kis lyukba kellett beköltöznünk, ami viszont  közvetlenül a parton volt, és mivel nem szándékoztunk sok időt a szobában tölteni, nem zavartattuk magunkat.

Ez fogadott, mikor megérkeztünk

Gondolom a nem olyan rég befejeződött polgárháború miatt a csodálatos adottságokkal rendelkező partszakasz egyelőre nem állt át a nagyüzemi turizmus-féle sötét oldalra. Persze van egy pár hotel, szálló, bungalow a parton, de nem egymás hegyén hátán. Meglepően kevés valamit árusító ember járkál a strandon, az a kettő, akivel találkoztunk, pedig az első alkalom után felfogta, hogy nem veszünk tőle semmit. A kevés turistából kifolyólag, a tengerpart tiszta és elhagyatott, a homok fehér, a víz türkizkék (és irreálisan meleg, bár ennek asszem nincs köze a turistákhoz). Kell ennél több? A napok olvasgatással, napozással és végtelen szókirakós bajnokságokkal teltek.
A lusta tengerparti hevenyészés alatt három barátságot is kötöttünk, érdekes módon mindhárom ismeretségre étkezéseink alatt tettünk szert. Első esti vacsoránkhoz nehezen jutottunk hozzá. Az elég hamar kiderült, hogy kettőnk közül én leszek frusztráltabb, ha éhes vagyok, tűkön ültem, mialatt Marci még a szobákkal variált. Mikor nagy nehezen elindultunk, én már túl voltam két hisztériás rohamon, és az éhségtől elgyötörve kúsztam a híres olasz étterem felé, ahol első vacsoránkat terveztük elkölteni. A hangulatos kertben, pálmák árnyékában, lampionok alatt várták az éhes vendégeket a terített asztalok. A két olasz tulajdonos Dona és Luca azonban nem hagyták, hogy illúziókba ringassuk magunkat. Elhajtottak azzal, hogy legkorábban három nap múlva jöhetünk vacsorára, addig ugyanis az étterem fully booked. Amikor egy dühös olasz magyarázza percek óta, hogy az anyjának se tudna vacsorát adni, ha idejönne, ott apellátának helye nincs. Szívünkben vegyes érzésekkel, leszegett fejjel elkullogtunk: feldobódva a másnapra kiharcolt ebédfoglalástól, és rémülten az olaszok baljós bizonytalanságától, ami akkor szállta meg őket, amikor aznap estére éttermet próbáltunk ajánltatni velük.

másnapra kiderült

Próba szerencse alapon beültünk az első parti grillezős helyre. Kis emeletes fakunyhó, a nyitott tetőteraszon kellemes szellő, kényelmes székek, lábaink előtt az óceán. Ígéretes kezdés. Ilyenből lesz a legsötétebb rémálom. Voltak előjelei, nem tagadom, például, hogy a pincérünk egyáltalán nem beszélt angolul, és nem tudott olvasni. De úgy éreztük, hogy bebiztosítottuk magunkat: háromszor elmondattuk vele, hogy mit kérünk, felírta a számát is minden főételnek és köretnek. A bajok akkor kezdődtek, mikor belekortyoltam a friss mangólébe. Minden szippantással tele lett a szám kemény rostszálacskákkal, amiket sem elrágni, sem lenyelni nem lehetett. Felfedeztük, hogy van egy angol hölgy a pincérek között, úgyhogy azonnal odaintettem az asztalhoz, és udvariasan megkértem, hogy ha lehet szűrjék le a mangólevelet, ha erre nincs lehetőség, hozzon helyette valamilyen más gyümölcslét. Kérésem teljes értetlenségbe ütközött, miután verbális csatornán nem jutottunk előbbre, kihalásztam egy kemény darabkát, és a hölgy orra alá dugtam. Fintorogva közölte, hogy ez teljesen normális, minek kérek mangót, ha nem szeretem a rostokat. Arra az érvemre, hogy addigi számtalan mangólé fogyasztásom során nem kellett megküzdenem az ihatatlan darabokkal, fogta a poharamat, és felhúzott szemöldökkel távozott. Kicsivel később megérkeztek a főételek, grillezett óriás garnéla és tintahal, köretek nélkül. Mikor megkérdeztük a pincértől, hogy ugye nem önmagában kell-e megennünk a tengeri herkentyűket, sűrű bocsánatkérések közepette elszaladt. 10 perc várakozás. Közben kopogó szemünk láttára hűlt ki a gőzölgő étel. Megérkezik az én köretem, a menza állagú és ízű rizs. Marci ekkor megkérdezte, hogy mikor számíthat a sült krumplija érkezésére, amire azt a választ kapta, hogy, ha akar sült krumplit, az 15 percbe is beletelhet. Nagyot nyelve ismételten megrendeltük a sült krumplit, és elvitettük Marci rákját, hogy majd a kész körettel együtt hozzák melegen. Én közben kényszerűen megeszegettem a nem túl jó tintahalat. Öt perc múlva megjelent az étterem tulajdonosa, fiatal helyi srác, aki elnézést kért a kellemetlenségekért, és biztosított minket, hogy az ő vendégei voltunk, a számlánkat nem kell kifizetnünk. Kicsit jobb kedvre derültünk, de miután ismét hosszú percek teltek el eseménytelenül - a mangólé utódjának, egy többször kért sörnek, a ráknak nyoma sem volt - ismét megkérdeztünk egy arra járó felszolgálót, hogy akkor most mégis mi van. Választ az étterem tulajdonostól kaptunk, aki finoman az értésünkre adta, hogy az iménti kedves gesztusával azt akarta jelezni, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek, az ételre, italokra ne várjunk, úgy érzi, mi mindennel elégedetlenek voltunk, úgyhogy jobb, ha távozunk.

Kedvenc pálma mókusaim

Csak a tengerparti homokban gyalogolva tértünk magunkhoz, és jutottak eszünkbe a cifrábbnál cifrább káromkodások, amiket a nyikhaj fejéhez kellett volna vágnunk. De hát nem ez volt a fő baj. Másfél órával vacsorába indulásunk után ott tartottunk, hogy Marcinak még nincs megrendelve étke. Visszasomfordáltunk a hotelünkig, és beültünk a cseppet sem bizalomgerjesztő éttermébe. Itt kötöttük első ismeretségünket. A mellettünk lévő asztalnál két helyi pasas ült, előttük teli üveg whisky. Mivel Marcit kicsit megviselték a történtek, hamar a fejébe vette, hogy kerül amibe kerül, ő abból a szeszből inni fog. A küldetés végrehajtása nem tellett sok időbe, pár perc múlva már a két jámbor építésvezető asztalánál ültünk. Miután kiderült, hogy frissen szerzett barátainkkal nincs közös nyelvünk, én hamar exkuzáltam magam, és ott hagytam Marcit, aki már remekül megtalálta a hangot a "kinek a gyerekére koccintsunk"-típusú virtuskodással. A következő pár napban menekülnünk kellett az ivócimborák elől, ugyanis szokásukká vált, hogy idült mosollyal az arcukon odaálltak asztalunk mellé, néha próbálkoztak mondani valamit, amit nem értettünk, de nem zavartatták magukat, csak álltak ott, míg el nem küldtük őket.
Másnapi ebédünk során az olasz párral is elmélyítettük kapcsolatunkat. Nem indult zökkenőmentesen. Mikor Marci kikérte a chilis carbonaráját, Luca emelt hangon kifejtette, hogy a carbonara római étel, és ő, mint volt római lakos, kikéri magának, hogy ezt a chilis valamit annak nevezzük. Innen nehéz volt szépíteni, de végül sikerült kicsit odaültetni az asztalunkhoz, kikérdezni, hogy hogy kerültek ide, hogy tartanak fenn egy echte olasz konyhát. Elmesélte, hogy 11 évet éltek Indiában, ahol a maffia életveszélyesen megfenyegette őket, amikor éttermet akartak nyitni. 9 éve jöttek Srí Lankára, ahol a szezonban annyit robotolnak, hogy az 50 méterre lévő tengerpartra sincs idejük kimenni. Minden hajnalban piac, napközben a hotel menedzselése (számítógép nélkül!) és este 6-tól 11-ig főzés-felszolgálás minden mennyiségben. Hogy lehet ezt bírni? Állítólag a napi két doboz piros marlboro segít. Miután kérdéseinkkel lekenyereztük a beszédes olaszokat, rajtuk volt a sor, hogy elkápráztassanak bruschettával, pastakkal, cappuccinoval. Nem okoztak csalódást. A szenvedélyből főzés igazi értelmet nyer az ő konyhájukban. És a kávé...világklasszis. Utolsó vacsoránkat is náluk töltöttük, és mikor Marci megrendelte a másfél adag HAGYOMÁNYOS carbonarát, Luca elismeréssel és hálával a szemében köszönte meg neki.

Utolsó colombói vacsorám

Utolsó pajtásainkat egy kis helyi étteremben szedtük fel, ahova talán pont azért ültünk be, mert megláttuk bennük a fehér embert, aki ugyanazt az ételt eszi, amit mi fogunk. Hamar szóba elegyedtünk, és habár ők már végeztek az evéssel, odaültettük őket asztalunkhoz. Elisa, a dél-osztrák egyetemista lány, a szüleivel nyaralt a Maldív-szigeteken, ahol összejött Azeemmal, a búvár oktatójával. Ez fél éve volt, azóta most találkoztak először, egy egy hónapos romantikus srí lankai utazgatás keretében. Olyan jól elcseverésztünk velük, hogy másnapra meghívtuk őket magunkhoz vodkázni. A közös lerészegedés során kölcsönösen biztosítottuk egymást vendégszeretetünkről, ha a másik hazánkba tévedne.

Körülbelül ezek voltak a lankai út mély- és csúcspontjai. Ami kimaradt: teaültetvények és nemzeti parkok, talán majd egyszer visszamegyünk bepótolni!

3,5 sg$

Azaz 630 ft volt a mai ebed koltsege, friss ananaszlevel egyutt!

Srí Lanka (1. rész)

Srí Lanka területe kétharmada Magyarországénak. Nem merült le a kocsi akkumulátora (hazafele), nem késett és nem is lett lekésve a repülőgép. Menetidőnk a várakozásunkkal ellentétben meglepően alacsony volt. A hazautunk már előző nap délelőtt 10-kor megkezdődött, mégis itteni idő szerint hajnali fél 6-kor érkeztünk csak vissza Szingapúrba egy hetes srí lankai utazgatásunk után.
Hogyan lehetséges mindez?
Tea, elefántok, ősi városok, fehér homokos tengerpart.
Minden, ami Srí Lanka.

Rövid történelmi áttekintés
Srí Lankán két népcsoport, a szingaléz (nem értem, a sinhalese magyarítása során miért lett a h-ból g, de legyen) és a tamil, folytat nem éppen békés egymás mellett élést immár kétezer éve. A szingaléz hagyomány szerint népük a Kr. e. IV. században élt észak-indiai hercegtől, Vijayától, származik, akit erkölcstelen habitusa miatt száműztek a földrészről. A roskatag hajók (amelyeket felteszem némi hátsószándékkal adtak a feslett erkölcsű királyfi alá) szerencsésen földet értek az uralkodóval és hétszáz fős kíséretével a könnycsepp alakú szigeten. A buddhizmus, amely alapvetően megreformálta a szingaléz kultúrát, egy évszázaddal később érkezett az anyaországból a számkivetettek után. A buddhista rendek és a szingaléz királyság legfőbb szövetségesei lettek egymásnak. Míg a királyság biztosította az anyagi feltételeket a kolostorok építéséhez, addig a buddhizmus megerősítette a szingaléz nemzeti identitást és kulturális fejlődést. A több évszázadon keresztül fennálló szingaléz városállamok gyakori összetűzésbe kerültek a sziget északi részén élő tamilokkal. A konfliktus ideiglenesen megszűnt, amikor a szingalézek, északi nagyvárosaik hanyatlása után, délre vándoroltak, s a hétszáz palota helyét elfoglalta az őserdő egy hűvös éjjelen (természetes válaszfalat vonva a két ellenséges nép közé).
A XVI. századtól portugál, majd holland kereskedők érkeztek a szigetre, az előbbiek emlékét a katolikus rendek meghonosodása, az utóbbiakét a srí lankai jogrendszer őrzi. A szigetet végül nem ők, hanem a britek gyarmatosították 1802-ben. Harminc évre rá az új telepesek érkezése jelentős demográfiai változásokat hozott - a teaültetvények gondozása végett nagy számú (majdnem 1 millió) dél-indiai tamil munkást hozattak az országba, mialatt a déli szingalézek és az északi tamilok egy része, helycserés támadással keresztülmasírozott az országon.

A Tamil Tigrisek zászlaja

A baj akkor kezdődött, mikor az ország 1948-as függetlenedése után nemsokkal egy szingaléz nacionalista párt került hatalomra, akiknek első dolga volt az ország egyetlen hivatalos nyelvének megtenni a szingalézt. Ennek az intézkedésnek köszönhetően az ország lakosságának egy harmada vesztette el munkáját egyik pillanatról a másikra. Az addig az egyetemeken és a köztisztviselői állásokban felülreprezentált, angolul jól beszélő tamilok jogosnak mondható dühe az ilyen és ehhez hasonló rendelkezéseknek köszönhetően nőttön nőtt. A 70-es évek közepén több, fiatal tamilból álló csoport jelent meg, akik egy független tamil állam létrejöttének eszméjét tűzték zászlajukra. Ők voltak a Tamil Tigrisek. A Tigrisek gyakran keveredtek tűzpárbajba a hatósággal, de a viszony kétségtelenül akkor mérgesedett el, amikor szingalézek egy csoportja 1981-ben felgyújtotta a tamilok jaffnai könyvtárát, tamil történelmi dokumentumok garmadáját pusztítva ezzel el. A szimbolikus esemény után két évvel következett be a Fekete Júliusként elhíresült colomboi mészárlás, ahol több ezer tamil vesztette életét. Nem részletezném a következő 25 év cunamival, békefenntartókkal és tűzszünetekkel tarkított polgárháborús időszakát. Becslések szerint a negyedszázados konfliktus áldozatainak száma meghaladja a százezret.

Útiterv
Lankázásunkat, a lonely planet egy hetes "culture and beaches" programjára támaszkodva, három megállósra terveztem. Mivel a gépünk este szállt le Colombóban, az ország egyetlen repterén, az első éjszakát feltétlenül a fővárosban kellett töltenünk. A terv szerint innen mentünk tovább, behatolva a sziget belsejébe, ahol az úgynevezett "kulturális háromszög" található. Végére hagytuk a láblógatást a keleti part fehér homokos tengerpartján. A térképen az A pont Colombo, B: Sigiriya, C: Polonnaruwa, D: Uppuveli.

Colombo

Hálórész emelvényen

A colomboi reptéren fogott taxis kb. huszonötször kérdezte meg az utca emberét, illetve a tuk-tukos kollegákat, hogy hol a fenében lehet a már nevében impozáns Highbury Colombo Hotel. Már a foglalásnál volt némi félelmem ezzel kapcsolatban, mivel az állítólagos "hotelnek" három szobája volt összesen, és csak két ember értékelte (viszont ők extrémen magas pontszámmal). Mikor nagy nehezen megtaláltuk a keresett utcát, a megjelölt házszámnál nemhogy kiírást, de még egy nyitott kertkaput se láttunk, ami szállásunk bejáratát jelölte volna. Ekkor hívattuk fel a taxisofőrrel a hotel számát. Kiderült, hogy jó helyen vagyunk. Egy hosszú őszhajú Holle anyó lépett ki az egyik sötét udvarból és vezetett be minket a családi házból átalakított vendégházba.

Marci és Rabbi

 Friss rambutánnal és banánnal kínálta a megfáradt utazókat, sőt férje, Marci kérésére még egy üveg whiskyt is elővarázsolt valahonnan. Éreztük, hogy jó kezekbe kerültünk. A kiváló ízléssel megtervezett belső terek, a paradicsomi kert, a semmiből megjelenő fehér albínó nyuszi (Rabbi) olyan meghitt és bensőséges hangulatot árasztott, hogy egyből otthon éreztük magunkat. A szobánk tágas és elegáns volt, fenséges reggelinket másnap Holle anyó és lánya készítette. Mintha más nem is lett volna rajtunk kívül a helyen, olyan volt, mintha távoli ismerősök vendégeltek volna meg minket. Természetes volt, hogy reggeli után összeszedtem tányérjainkat, visszapakoltam a hűtőbe a romlandót. A nappaliban eltöltött rövid szieszta után - klasszikus zene mellett csodáltuk a napfény tükröződését a belső halastó vizén - nyakunkba vettük a várost.

Ez itt a kert

Egy nagyobb utcára kisétálva könnyedén fogtunk tuk-tukot, amivel bevitettük magunkat a belvárosba. A srí lankai telefonkártya szerzés majdnem tragédiába fulladt, amikor rábízva magunkat egy helyi suhanc jóindulatára, hagytuk magunkat elvinni az "egyetlen helyre a környéken", ahol (nagyon drága) sim kártyát lehet venni. Mikor fény derült a turpisságra tapasztalt utazóként, lelkiismeret furdalás nélkül küldtük el a gyanús kompániát melegebb éghajlatra, és a következő sarkon minden probléma nélkül megszereztük a két (nagyon olcsó) kártyát. Pénzváltás után ismét tuk-tukba vágtuk magunkat és levitettük magunkat a partra, ahol a nagyhírű Beach Wadiya étteremben (a lexikonméretű vendégkönyv, amiből az előző hatot elvitte a cunami, külföldi bárók és baronessek látogatásairól tesz tanúbizonyságot) halálra zabáltuk magunkat rákkal.

Punisiri

A Beach Wadiya rákjai

Ebéd után találkozónk volt a hotel előtt Punisirivel, jövendőbeli sofőrünkkel. Előzetes információink alapján döntöttünk úgy, hogy nem vesszük igénybe a helyi tömegközlekedést. Bár kezdetben nagyon tiltakoztam a felesleges luxus ellen, utólag belátom, hogy az idő szűkössége miatt csak így lehetett megoldani a stresszmentes utazást (csak hogy értsétek miről beszélek: Colombo és Uppuveli között a távolság 260 km, mi  3-3,5 órás utazással kalkuláltunk, ehhez képest az expressz busz 6, a vonat 9 óra alatt teszi meg ezt a távolságot!!!) Punisirit egy ismerőstől kaptuk, aki már többször igénybe vette szolgáltatásait. Mikor megkértük, hogy vegye fel vele a kapcsolatot, figyelmeztetett minket, hogy Punisiri angol nyelv ismerete meglehetősen korlátozott, de mivel ő előzetesen kialkudott nekünk egy korrekt tarifát (40 srí lankai rúpia/km kb. 70 Ft), nem találtuk hátráltató tényezőnek sofőrünk hiányosságait.

Azért volt alkudozás a végén

Punisiri, mikor észrevette a hotel elé gördülő tuk-tukunkat, egyből ránk villantotta fülig érő foghíjas mosolyát, amit a következő egy hétben ritkán lehetett csak levakarni az ábrázatáról. Gyors bemutatkozás után rögtön a piszkos anyagiakra tereltük a szót, de joviális sofőrünk, talán a nyelvi korlátok miatt, nem volt hajlandó részletes tárgyalásokat folytatni a témában. Úgyhogy, kénytelen kelletlen megelégedtünk a fent említett viteldíjjal, és driverünk 750 rúpiás kosztkvártély "pocketmoney"-jával, reménykedve, hogy nem érnek kellemetlen meglepetések fizetéskor.
Nem mondhatom, hogy kalandoktól mentes volt az utunk Punisirivel. Elindulásunk után egy órával két dolgot konstatáltunk: Egyrészt, hogy Srí Lanka főúthálózata nagyban különbözik attól, amit mi otthon ilyen névvel illetünk. Kétszer egy sávos hol őserdőben, hol szutykos kis falvak között kanyargó utacskáról beszélünk, aminek a szélén tehenek csámborognak, utcai árusok kínálják portékáikat. 50 km/h-nál gyorsabban szerintem egyszer se mentünk, de az átlagos tempónk szerintem 40 km/h volt. Amit még megállapítottunk, hogy Punisiri nem egy Schumacher-típus, ami egyébként nem feltétlenül volt baj, csak hozzá kellett szoknunk, hogy a távolsági buszok percenként előzgetnek meg minket.

Cuki kislány az egyik útmenti boltból

A fő attrakció mégis az volt, amikor már sötétedés után megálltunk egy gyors pisiszünetre, de mielőtt visszacihelődtünk volna az autóba sofőrünk közölte, hogy "problem, problem". Kiderült, hogy remek kis toyota furgonunk akkumulátora megfáradt egy kicsit. De Puni nem esett kétségbe, azonnal összehaverkodott egy pár helyi tuk-tukossal, és negyed óra múlva megjelent az egyik aksijával, ami sehogy sem akaródzott beleilleni a mienk helyére. Majd türelemre intett minket, és eltűnt az egyik frissen szerzett három kerekű barátjával. Megfogadva a tanácsot bevettük magunkat a kocsiba, és csendben vártuk a megváltást, félve kémlelve a mellettünk elterülő őserdő sötétjét. Fél óra múlva Marci kimerészkedett és az út túloldaláról szerzett egy kis erőspistával megkent rotit (kókuszos lepény). Újabb harminc perc elteltével megérkezett Punisiri egy újabb akkumulátorral, ami passzolt és indított. Majd kikapta a működő aksit, visszavitte jogos tulajdonosának, így 1-1,5 óra várakozás után folytathattuk utunkat, gondosan ügyelve, hogy a motor egy percre se álljon le.
Punisirit nagyon a szívünkbe zártuk. Már-már atyáskodó viszony alakult ki köztünk. Az egyik rom-nézegetős sétánkkor például aggódással vegyes kíváncsisággal hívott minket és sürgető hangon parancsolt minket az autóhoz ("Come, come!"). Mi ijedten szaladtunk vissza (rémképekben vizualizálva, hogy driverünk összetűzésbe került a hatóságokkal), de kiderült, hogy Punisirinek semmi baja, csak túl hosszúnak találta az egy műemlékre fordított időnket. Úgyhogy könyörtelenül bepakolt minket az autóba és robogtunk következő állomásunk felé.

Folyt. köv.

Mangusztáv és Babember

Valószínűleg nem ez lesz az egyetlen bejegyzés az itteni kulináris élményeimről, de valahol el kell kezdeni a dolgot. Tegnap korán keltünk, mivel reggeli meghívásunk volt Szingapúr indiai negyedébe, a Little Indiába. Rani és John, az indiai-ausztrál pár, évek óta élnek itt, úgyhogy nyugodt szívvel bíztuk rájuk a rendelést a piaccal szemközt lévő dél-indiai vegetáriánus étteremben (Ananda Bhavan). Két fajta étel került az asztalra:
Appam

Appam és chai

Fermentált rizsliszt alapú lepény, aminek, a palacsintával ellentétben, csak az egyik oldalát sütik meg. Állagra a széle ropogós, töredezős, közepe vastagabb, puhább. Az appam összetétele illetve "tölteléke" természetesen ezerféleképpen variálható. Mi az édes verziót próbáltuk, ahol a kész appam közepére kókusztejet öntenek, ami jól beszívódik. Eztán lehet lecsipkedni a tésztából (szigorúan jobb kézzel) és a tányérra halmozott narancsszínű pálmacukorba mártogatva elfogyasztani.
Idly
A sós reggeli. Az idly az appamhoz hasonlóan lepénykékből és mártogatósokból áll. Ám a kis palacsinták itt kisebbek és vastagabbak, mint az appam, és gőzöléssel állítják elő fermentált fekete lencse és rizs keverékéből. Állagra nekem a grízgaluskához hasonlít. Az idly mellé különböző csatnikat (fűszerek és zöldségek és/vagy gyümölcsök kombinációja, végtelensok fajta létezik)  és sambart (fűszeres, zöldséges ragu) adnak.

Idli (nem saját kép)

A kiadós reggeli után az én unszolásomra átmentünk a sarki mangóárushoz, mivel már napok óta próbáltam beütemezni az ipari mennyiségű mangófelvásárlást és -fogyasztást, de eddig nem került rá sor (a szupermarketekben ugyanis irreálisan drágán lehet csak hozzájutni). Rani segítségével ki is választottam négy szép illatos gyümölcsöt. (Eleinte megalapozottnak vélt szakértelemmel szagolgattam a mangókat, amíg Rani oda nem jött megmutatni, hogy nem a gyümölcs közepén kell megvizsgálni az illatát, hanem a száránál, ott tényleg van neki!) Volt egy olyan hipotézisem, hogy a nálunk kapható zöldes-lilás héjú mangó amerikai import, és Ázsiában inkább a kívül sárga terem, de az internetes kutatás nem nekem adott igazat. Mangóból is több száz fajta létezik, és állítólag Floridában ugyanúgy megterem a sárga mint Indiában, és vice versa a zöldlila. Az biztos, hogy én Indiában is, meg itt is legtöbbször sárgával találkoztam, ami nyilván hozzá sem fogható az otthon kaphatóhoz. A húsa illatos, nem olyan szálas-rostos, inkább krémes, elolvad a szádban. A négy mangó 12 szingapúri $ volt, ami kicsit több mint 2000 Ft. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy ez azt jelenti, hogy nem fogok mangón élni itt tartózkodásom alatt. Ha jól emlékszem Indiában kb. negyed ennyibe került.

Hedgehog-style mango (én csináltam!)

Utunk következő állomása a Tekka Market volt. Itt fontos megemlítenem, hogy vendéglátóink muzulmánok, és a Korán előírásai szerint élnek és étkeznek. Az iszlám törvények halalnak
(حلال‎ ḥalāl) neveznek minden olyan dolgot, ami megengedett, legyen szó cselekvésről, vagy akár egy ételről. A halal ételeknek meg kell felelniük bizonyos előírásoknak, amik a Koránban részletesen megtalálhatók. Olyan ez, mint a zsidóknál a kóser étkezés. A legtöbb szabály itt is a húsokra vonatkozik. Minden fogyasztható állatot könyörületesen, a legkevesebb szenvedéssel küldenek Allah országába. A folyamat fontos része a teljes kivéreztetés.
A Tekka Marketen szinte kivétel nélkül csak halal élelmiszerek kaphatók. Először a halas, húsos pultokat jártuk körbe. Elképesztő választék van friss halakból, rákokból, mindenféle tengeri herkentyűkből. A nagy garnélának és a csodálatos bélszínnek is 12$ volt kilója. Sajnos annyira értékelhetetlen az itteni konyhánk, hogy nem mertem főzhető dolgokat venni, muszáj lesz beszereznem egy-két használható lábost, serpenyőt.
Húsok után a zöldségeseket jártuk körbe. A rengeteg sosem hallott és látott zöldségen túl a legjobb/viccesebb dolgok:
- friss gyömbér, aminek a szaga ezerszer üdébb, kellemesebb, illatosabb a nálunk kapható megfonnyadt gyökérkéknél.
- lime, tényleg köze sincs az otthonihoz. Ellenőrzés vásárlás előtt: körömmel megkarcolni a héját, ha jó, olyan illata van, hogy vaaaahahah... Vettünk vagy tíz darabot gintonichoz.
- banánlevél árus: csak ezt lehet nála kapni, tányérnak használják
 Végül a gyümölcsök.
- Az ananász próbája a kopasztás. Akkor érett, ha könnyen kihúzható a levele. A kofaasszony pillanatok alatt megszabadította a szúrós héjától, és zacskóba csomagolva átadta az illatos gyümölcsöt. 2$.

- mangosteen: az új kedvencem, fantasztikus, leírhatatlan. Rettegek, hogy mi lesz otthon, amikor majd nem tudok hozzájutni ehhez a kis csodához. Magyarul mangosztán néven ismert, nálunk elég hamar elnyerte a mangusztáv becenevet. Mandarin nagyságú gyümölcs, aminek kb fél centi vastag héja padlizsán színű, és állaga a dió külső, zöld héjához hasonlít. A könnyen szétnyitható réteg rejti a fehér, fokhagyma formájú ehető részt, ami állagra talán a licsihez hasonlít. Némelyik kis fokhagymában van mag, de nem tudom ez mitől függ. Ízre egyszerre édes, de van benne egy kis savanykás is, barack-licsi keverék, elmondhatatlanul finom, kóstoljátok meg. Egy kilóval vettünk, én ettem meg az egészet.
- durian: A duriannek talán egy egész bejegyzést kéne szentelni, mivel ez Szingapúr nemzeti gyümölcse, de annyira, hogy még durian alakú épület is van a belvárosban. A durian arról híres, hogy elképesztően ocsmány orrfacsaró szaga van, annyira, hogy a tömegközlekedési eszközökről, közterületekről ki is van tiltva. Állítólag annál biztonságosabban (bűzmentesebben) fogyasztható a gyümölcs minél frissebb példányt sikerül szereznünk. Jómagam még nem vettem a bátorságot.

 

durian - Esplanade Theater - no durians

- dragon fruit: ez nagyon szép, de még nem próbáltam
- jackfruit: a világ legnagyobb gyümölcse, nyersen kóstoltuk, nem túl karakteres az íze. A dél-indiai konyha gyakran használja különféle currykben húshelyettesítőként.

dragon fruit - jackfruit - hámozott jackfruit

A kétórás piackörút után, mely összes érzékszervünket bénultságig fárasztotta, hálásan telepedtünk le a Tekka Market készételet kínáló sarkában. A hűsítő italoktól kezdve a főtt ételekig mindenhez pillanatok alatt hozzájuthat itt az ember. Sokan csak elvitelre kérik a kaját, amit itt ázsiai szokás szerint nem dobozba tesznek, hanem hajtogatott újságpapírba, amit aztán befőttes gumival rögzítenek.
Gondolkodás nélkül kértük ki a mangó lassinkat, ami hibátlan választásnak bizonyult, indiai eredetijét csak egy dolog tekintetében szárnyalta túl, árban, természetesen. Míg Indiában kb. 100 forintnyi rúpiáért hozzájuthatunk a mennyei italhoz, Szingapúrban ez négyszer-ötször többe kerül.
Kísérőinknek hála, akik nem engedtek az illatos lassik és gyümölcslevek csábításának, egy újabb helyi (bizarr) specialitást kóstolhattunk meg. A leginkább mosogatólében úszó fikadarabokra hasonlító chendol alapreceptjéhez a wikipédia szerint a következő hozzávalók szükségesek: kókusztej, rizslisztből készült, "kukac-szerű", természetes zöld színezékkel megfestett zselé, tört jég és pálma cukor.

Babember (a plüsváltozat már a birtokunkban)

Az alaplét a következő ínyencségekkel lehet variálni: vörös bab (ami irreálisan gyakori összetevője a szingapúri édességeknek, annyira, hogy létezik egy gyorsétterem-lánc, mr. bean, ami csak vörös babos ételeket és italokat kínál), ragacsos rizs, grass jelly (ázsiai természetes alapanyagokból készült édes zselé, engem kinézetre a hitlerszalonnára emlékeztet) és creamed corn (kukorica konzervből, vajból, lisztből, tejből készült szósz). Az általunk kóstolt változat, ami a fantáziadús Chendol Power névre hallgatott, vörös babbal és palm seeddel (pálma mag??) volt megbolondítva. És, név és látvány alapján gondolt várakozásunk ellenére, nem volt annyira borzasztó. De le kell, hogy szögezzem: It would never be my first choice! Íme ő:

Következő bejegyzés Srí Lankáról, várjátok türelemmel!

Elso napok

Negy nappal ezelott, kedden este, masfel nap utazas utan erkeztem meg Szingapurba. Azota meg meg sem allok, de ma este eloszor orzom az almat egy ismeros magyar csalad porontyainak (Noé, Aisa), ugyhogy most van idom osszegezni az elmult napok torteneseit.

Hajnal

 A legtobben tudjatok, hogy a hetfoi indulas elotti hetvegen elmentem korbefutni, -biciklizni a Balatont. Persze nem egyedul. De 21 km futas plusz ugyanennyi biciklizes 30 fokos kanikulaban, 24 oras ebrenlettel kifarasztja az embert, ugyhogy nem mondhatom, hogy az indulas elotti napok a lelki rakeszules jegyeben teltek volna. Az UltraBalaton fantasztikus elmeny volt, ugyhogy egy cseppet se banom, hogy erre aldoztam az utolso hetvegemet, raadasul az utazas elotti stresszelesnek sem hagyott teret, ami abszolut nem hianyzott. Egyelore ugy tunik, hogy a pakolasra szant szukos ido ellenere sem hagytam semmi eletbevagoan fontosat otthon.

Az idojarasrol
Amikor kileptunk a repuloterrol, akkor azert egy kicsit megijedtem. Este 9 ora volt mar, de a meleg es a magas paratartalom keverekenek koszonhetoen a levego nagyon fejbevagott. Persze tudtam en, hogy semmi jora nem szamithatok (2 honap India utan), de erre nem lehet felkeszulni. Tenyleg nincs jelentos kulonbseg nappal es ejszaka kozott. De par nap utan megszokja az ember az allando ragacsossagot a boren. Mivel ezzel a meleggel szamoltam, a repulos ruhamon kivul tenyleg nem hoztam semmi meleget, ami teljesen helyenvalo, amig az ember a szabadlevegon tartozkodik. A baj ott kezdodik, amikor be kell menni egy plazaba (ezekrol lesz meg szo kesobb), ami gyakorlatilag elkerulhetetlen (errol is). Ezeket a helyeket ugyanis kb 20 fokosra hutik, a kinti 35hoz kepest, ami az elso par percben husito, majd egy ido utan atmegy dermesztobe. Hogy hogyan alkalmazkodnak ehhez a helyiek? Leginkabb ugy, hogy a benti homersekletre oltozkodnek. Hosszunadrag, pulcsi, zartcipo. Persze nem mindenesetben, de eleg gyakran. Ha megis nyarias oltozek lenne rajtuk, akkor feltetlenul van naluk melegruha, amit fole tudnak venni. Gondolom sokatokban felmerul a kerdes, hogy mi van akkor, amikor ezek az emberek kint tartozkodnak, akar csak arra az idore, hogy eljussanak a plazaba. Egyreszt nem tartozkodnak kint. Ha megis, tenyleg csak addig, amig a busztol, metrotol, taxitol eljutnak a bevasarlokozpont bejarataig. Az osszes kozlekedesi eszkozon ugyanezt a klimat biztositjak, es a tomegkozlekedes olyan jol szervezett, hogy tenyleg ritkan kell 100 meternel tobbet setalni szabadlevegon. En az egy szem kardiganommal, es a papirvekony strandkendommel eleg rosszul viselem ezt a hideget, ugyhogy tervbe van veve egy vastagabb stola vasarlasa az indiai negyedben.

Doha felett (erdemes megfigyelni a mesterseges "szallodaszigeteket")

A bevasarlokozpontokrol
Nem tudom valaha osszeszamoltak e a szingapuri plazakat. Ha igen, biztos irrealisan magas szam lett az eredmeny, ami azota valoszinuleg mar megduplazodott, ugyanis gombamodra szaporodnak itt az epuletek, szarnyal a szingapuri epitoipar. Nem tudjatok elkepzelni mit jelent ez. Azzal ha azt mondanam, hogy minden buszmegalloban van egy ilyen monstrum, meg sem kozelitenem a valosagot. A belvaros konkretan ugy nez ki, hogy egy plaza, egy irodahaz, egy plaza, egy irodahaz... A kulsobb keruletekben csak minden sarkon van egy. A belvarosi bevasarlokozpontok olyanok, mint mondjuk a Mom Park, szellos, tagas terek, ahol kenyelmesen elfer a sok ember. Az osszes valamirevalo divatceg uzlete megtalalhato itt, az extrem luxusmarkaktol kezdve (amikrol magamfajta szegeny, keuropai halando megcsak nem is hallott) a klasszikus kozepkategorias brandekig. A legtobb plaza aljaban/tetejeben egy foodcourt talahato, ami gyakorlatilag ugyanaz mint nalunk az evos reszleg, de itt tulnyomoreszt az a modell mudik, amikor egy kozos legterben az asztalok kozepen, a kulonbozo nemzetisegu konyhak kioszkjai pedig egymas mellett sorakoznak korbeveve az asztalokat. Ezeken a helyeken kenyelmesen meg lehet ebedelni 1000-1200 forintbol, az alacsony arhoz itt legtobbszor nagyon korrekt minoseg parosul (nyilvan ne keressunk itt csucsgasztronomiai elmenyeket, a friss alapanyagok hasznalata viszont meglepoen sokat dob, az egyebkent tomegetkeztetesi eljarassal keszult fogasok szinvonalan).

Szokasos kis monszun

 A kisebb, kevesbe kozponti plazak gyakran specializalodnak valamilyen szolgaltatasra, termek tipusra, ugyanugy, ahogy a kulsobb keruletek egy-egy reszei. Peldaul mi a lampanegyedben lakunk, ez azt jelenti, hogy leginkabb lampaboltok talalhatok a kornyekunkon. Viszont a tolunk 100 meterre levo Shaw Plaza sportban utazik. Ma ket magyar sraccal ebedeltunk egy megkulsobb keruletben, es eves utan betevedtunk egy ottani bevasarlokpba. A legszembetunobb kulonbseg a homerseklet volt. A szokasos 20 fok helyet 25-26 fokos kellemes meleg fogadott bennunket. Valoszinuleg egyszeruen arrol van szo, hogy egy kevesbe fancy hely nem engedheti meg anyagilag, hogy ennyit koltson legkondira. A szukosebb budzse masban is megnyilvanult - homalyos, ismeretlen, koszoska uzletek, ettermek, egy kicsit "sotetebb" volt az egesz, mint amihez a szingapuri tisztasagban es rendben hozzaszoktunk, ugyhogy a kellemes ido ellenere hamar tovabballtunk.

Bizarr edesseg: tortjeg, rajta sarga zsele, es kis aloe vera kockak (egyedul az aloeveranak volt ize)

 Amit eddig az itteni emberekbol lattam az kicsit ijeszto. Kitalaltak, hogy az itteni klima nem alkalmas arra, hogy kiepitsenek egy nyugati mintaju metropolist, a meleg, a para, a burjanzo novenyzet es a nepes allatvilag mindenhova bekoltozne, ha nem irtanak tuzzel vassal. Igyhat kitalaltak, hogy epitenek jo sok plazat, minimalizalva ezzel az emberek kinntartozkodasanak idejet, az epuleteket pedig fagyasztassal konzervaljak. Allitolag ejszakara sem kapcsoljak le a bevasarlokozpontokban, irodakban a klimat, hogy megelozzek a rohadast. Ez a fajta latvanyos elutasitasa a kornyezetnek szamomra kicsit taszito, ugyhogy az elso itt toltott nap utan kicsit bepanikoltam, hogy hogy fogok lehuzni itt ket honapot a plazak arnyekaban. De aztan persze megnyugodtam, olvasgattam, es hamar vilagos lett, hogy nem feltetlenul kell eszerint a modell szerint elni. Little India, China Town, bazarok, piacok, nemzeti parkok mind alternativat jelentenek az uzleti negyed szurke egyhangusagaval szemben.

"Don't be telling me about foot massages, I'm the foot fuckin' master."

Etelekrol, parkokrol, tisztasagrol, tomegkozlekedesrol, tovabbi tapasztalatokrol bejegyzesek kovetkeznek!
Most megyek szallast keresni a jovoheti Sri Lankazashoz!

Milánó

Gyorsjelentés:
Milánóban ugyanolyan kánikula van, mint Budapesten. Lehet, hogy az egész világon kánikula van? Szingapúrban kiderül, illetve előbb Dohában.
Két és fél óra sétálgatás után nem találtam egy kávézót ahol van internet. Majd két rendőr beirányított az armani caféba, hiába tiltakoztam, mondták, hogy ott annyi free wifi van, amennyit csak akarok. Nem volt.
Feladtam. Beköltöztem egy parkba olvasgatni, heverészni.