Srí Lanka (2. rész)

Sigiriya...Rock!
Viszontagságos első 160 kilométerünk után este 10 körül értünk Sigiriyába, egész pontosan a várostól egy-két kilométerre fekvő Ancient Villa Hotelbe. Ez a kis porfészek igazából szót sem érdemelne, csak az információ áramlás végett: a hotelt a Lonely Planet a top choice kategóriában ajánlotta, ehhez képest a légkondi nem működött, a szobában az ágyon és egy dísztévén kívül (értsd: használhatatlanul kicsi képernyő, nem mintha néztünk volna amúgy, de mégis mire való az ilyen) nem volt más bútor, és a személyzet egy büdös szót sem beszélt angolul. Ráadásul elhelyezkedése miatt még az az opció sem játszott, hogy a városban töltjük az aktív turistáskodás előtti/utáni időnket. Mikor óvatosan rákérdeztem a szabad ég alatt rendszeres megrendezett fáklyás barbecue vacsorákra (utalva az LP-ben olvasottakra) értetlenkedve néztek rám, és nyomták a kezembe a szegényes étlapot. Mivel sokáig aludtunk, a másnapi hegymászás a forróság miatt délutánra tolódott, és a szálláson töltött kényszersziesztánk alatt eldöntöttük, hogy a tervezett három nap helyett csak kettőt maradunk, feláldozva a kulturális háromszög egyik sarkát a tengerparti kényelem oltárán. Ezen felbuzdulva jó kedvvel indultunk a srí lankai látványosságok halászbástyájához, a tényleg lélegzetelállító Sigiriya Rockhoz.

Ideális reklámfotó helyszín

A szikla rövid keletkezés- és társadalomtörténete:
A különös alakú képződmény egy úgynevezett magma plug (nem találtam meg a magyar megfelelőjét). Időnként előfordul, hogy a vulkán kürtőjében felgyülemlett magma megkeményedik, és, ha az alatta lévő fortyogó kőzetolvadék a kukta-effektus hatására nem okoz hatalmas robbanást, akkor a magmadugó meg is marad. Az idő múlásával a vulkánt alkotó kőzet erodálódik, lekopik, és napvilágra kerül az időjárási viszontagságokkal szemben ellenállóbb, megkövült magmaformáció.
A néphit szerint a Sigiriya Rock az V. században élt Kassapa király palotájának adott otthont. Kassapa nem csak azért választotta a megközelíthetetlen természeti képződményt székhelyéül, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Miután megölve apját megdöntötte a anuradhapurai királyságot, a bevehetetlen szikla ideális búvóhelynek bizonyult.
De a régészek szerint mindez csak grimm-mese. Állításuk szerint semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a 1,5 hektáros tetőteraszon található épület maradványok egy ősi királyság romjai lennének. Sokkal valószínűbb, hogy egy buddhista kolostor állt itt hajdanán, és hogy az izoláltság inkább meditációs, mint katonai célokat szolgált. A 27m x 21méteres tavacska nem egy feszített víztükrű medence volt, hanem víztározó, az úgynevezett királyi trónus és a lélegzetelállító kilátás pedig az elmélyült meditáció eszközei voltak.
 Az útikönyvben leírt fantasztikus kert, mesterséges tavacskák, vízililiomokkal borított várárok helyett a szikla körül csak kiszáradt, szaladgáló majmokkal ellepett medencéket találtunk, amiknek a partján semmi kedvünk nem volt ejtőzni, úgyhogy egyből nekivágtunk a felfelé útnak.
Útközben megállapítottuk, hogy ha nem lenne baromi nagy szerencsénk az időjárással - a napot szinte végig felhő takarta - biztos, hogy elbukjuk a küldetést. Hiába vártuk meg ugyanis, hogy elmúljon a déli meleg, így is pokoli hőség volt, árnyéknak egész úton nyomát sem láttuk.

Kassapa ágyasai vagy bódhiszattvák? - "The ladies who
wear golden chains on their breasts beckon
me."

Felfelé menet két és fél hivatalos látványosság
szakította meg lépcsőzésünket, és biztosított alkalmat a pár perces szusszanásra. Jól néztek ki a barlangszerű képződmény falán a meglepően realista stílusban festett, színes nőalakok, meg az ún. tükörfalba vésett VI. századi szingaléz szerelmi vallomás graffitik, de a lódarázs fészkeket semmi nem múlta fölül. Több figyelmeztető táblát láttunk már a szikla lábánál is, majd végig az úton, de komolyan venni őket csak akkor kezdtük, amikor az utolsó szakaszon az önjelölt idegenvezetők mindenkit csendre intettek, és látható feszültség lett úrrá rajtuk, amikor az orosz csoport egyik tagja hangosan felvihogott.

Aztán egyikünk megpillantotta a lépcsőtől 15-20 méterre lévő hatalmas, négyzetméterben kifejezhető méretű fészkeket, amik körül, talán a közeledő eső hatására, dühödten repkedtek kolibri méretű lakóik. Aztán elkezdtünk azon röhögni, hogy vajon képesek vagyunk-e csendben és mozdulatlanul átvészelni egy lódarázs támadást, ahogy azt a kihelyezett táblák tanácsolták. Marci lefelé menet már hamuszürke arccal imbolygott a lépcsőkön, beletörődve, hogy vagy erős tériszonya miatt a meredek lépcsőkön töri nyakát, vagy a veszélyes fenevadaknak esik áldozatul.
 A veszélyek és megpróbáltatásokért cserébe a fenti látvány mindenért kárpótol. Ha szerencséd van, és találsz egy turistamentes pontot, akkor ugyan abban a csendben élvezheted a lábaid alatt elterülő őserdő látványát, ahogy sok száz évvel ezelőtt Kassapa vagy a szerzetesek tették.
A 360 fokos panoráma kép az alábbi linkre kattintva remélem előjön, de lehet, hogy le kell tölteni hozzá valami programot:

 http://photosynth.net/view.aspx?cid=0915c974-142a-4e0f-bc08-8b8bcfec496c&m=false&i=0:0:0&c=0:0:0&z=394.249785023213&d=-1.22644629577594:-1.22644629577594:-1.19802229725573&p=0:0&t=False

Polonnaruwa

A végső nirvána

Három évszázadon keresztül volt királyi főváros, vallási és kereskedelmi központ. Parakramabahu király a XII. században emeltette azokat az épületeket, parkokat, a 25 négyzetkilométeres, kisebb tengernek is beillő víztározót, amik ma a várost híressé teszik. A mindenféle vallási épületek - dagobák (szingaléz sztúpa), ereklye őrzők, buddhista templomok - kisebb csoportokat alkotnak, amiket a déli napon aszalódva, égő talppal (mivel szent helyen jártunk, a cipőlevétel kötelező volt) körbeszaladtunk. A kedvenceink az egy gránit tömbből kifaragott hatalmas Buddha szobrok voltak. Fontos információk azoknak, akik Buddha-szobor közelében fotózkodnak: Soha ne készíts képet háttal a szobornak! Ne készíts olyan képet a szoborról, amin ember is szerepel (velünk kitöröltették)!

Uppuveli
A gatyarohasztó hőség után alig vártuk, hogy a tengerpartra érjünk. A 110 km-es utat cca. három óra alatt tettük meg, köszönhetően annak a 40 km-es szakasznak, ahol az út, felújítási munkálatok miatt, hadszíntérré alakult, és 20 km/h-nál nagyobb sebességgel nem lehetett haladni rajta. Az útikönyvből előzőleg kinézett szálláson nem volt hely, úgyhogy egy kis lyukba kellett beköltöznünk, ami viszont  közvetlenül a parton volt, és mivel nem szándékoztunk sok időt a szobában tölteni, nem zavartattuk magunkat.

Ez fogadott, mikor megérkeztünk

Gondolom a nem olyan rég befejeződött polgárháború miatt a csodálatos adottságokkal rendelkező partszakasz egyelőre nem állt át a nagyüzemi turizmus-féle sötét oldalra. Persze van egy pár hotel, szálló, bungalow a parton, de nem egymás hegyén hátán. Meglepően kevés valamit árusító ember járkál a strandon, az a kettő, akivel találkoztunk, pedig az első alkalom után felfogta, hogy nem veszünk tőle semmit. A kevés turistából kifolyólag, a tengerpart tiszta és elhagyatott, a homok fehér, a víz türkizkék (és irreálisan meleg, bár ennek asszem nincs köze a turistákhoz). Kell ennél több? A napok olvasgatással, napozással és végtelen szókirakós bajnokságokkal teltek.
A lusta tengerparti hevenyészés alatt három barátságot is kötöttünk, érdekes módon mindhárom ismeretségre étkezéseink alatt tettünk szert. Első esti vacsoránkhoz nehezen jutottunk hozzá. Az elég hamar kiderült, hogy kettőnk közül én leszek frusztráltabb, ha éhes vagyok, tűkön ültem, mialatt Marci még a szobákkal variált. Mikor nagy nehezen elindultunk, én már túl voltam két hisztériás rohamon, és az éhségtől elgyötörve kúsztam a híres olasz étterem felé, ahol első vacsoránkat terveztük elkölteni. A hangulatos kertben, pálmák árnyékában, lampionok alatt várták az éhes vendégeket a terített asztalok. A két olasz tulajdonos Dona és Luca azonban nem hagyták, hogy illúziókba ringassuk magunkat. Elhajtottak azzal, hogy legkorábban három nap múlva jöhetünk vacsorára, addig ugyanis az étterem fully booked. Amikor egy dühös olasz magyarázza percek óta, hogy az anyjának se tudna vacsorát adni, ha idejönne, ott apellátának helye nincs. Szívünkben vegyes érzésekkel, leszegett fejjel elkullogtunk: feldobódva a másnapra kiharcolt ebédfoglalástól, és rémülten az olaszok baljós bizonytalanságától, ami akkor szállta meg őket, amikor aznap estére éttermet próbáltunk ajánltatni velük.

másnapra kiderült

Próba szerencse alapon beültünk az első parti grillezős helyre. Kis emeletes fakunyhó, a nyitott tetőteraszon kellemes szellő, kényelmes székek, lábaink előtt az óceán. Ígéretes kezdés. Ilyenből lesz a legsötétebb rémálom. Voltak előjelei, nem tagadom, például, hogy a pincérünk egyáltalán nem beszélt angolul, és nem tudott olvasni. De úgy éreztük, hogy bebiztosítottuk magunkat: háromszor elmondattuk vele, hogy mit kérünk, felírta a számát is minden főételnek és köretnek. A bajok akkor kezdődtek, mikor belekortyoltam a friss mangólébe. Minden szippantással tele lett a szám kemény rostszálacskákkal, amiket sem elrágni, sem lenyelni nem lehetett. Felfedeztük, hogy van egy angol hölgy a pincérek között, úgyhogy azonnal odaintettem az asztalhoz, és udvariasan megkértem, hogy ha lehet szűrjék le a mangólevelet, ha erre nincs lehetőség, hozzon helyette valamilyen más gyümölcslét. Kérésem teljes értetlenségbe ütközött, miután verbális csatornán nem jutottunk előbbre, kihalásztam egy kemény darabkát, és a hölgy orra alá dugtam. Fintorogva közölte, hogy ez teljesen normális, minek kérek mangót, ha nem szeretem a rostokat. Arra az érvemre, hogy addigi számtalan mangólé fogyasztásom során nem kellett megküzdenem az ihatatlan darabokkal, fogta a poharamat, és felhúzott szemöldökkel távozott. Kicsivel később megérkeztek a főételek, grillezett óriás garnéla és tintahal, köretek nélkül. Mikor megkérdeztük a pincértől, hogy ugye nem önmagában kell-e megennünk a tengeri herkentyűket, sűrű bocsánatkérések közepette elszaladt. 10 perc várakozás. Közben kopogó szemünk láttára hűlt ki a gőzölgő étel. Megérkezik az én köretem, a menza állagú és ízű rizs. Marci ekkor megkérdezte, hogy mikor számíthat a sült krumplija érkezésére, amire azt a választ kapta, hogy, ha akar sült krumplit, az 15 percbe is beletelhet. Nagyot nyelve ismételten megrendeltük a sült krumplit, és elvitettük Marci rákját, hogy majd a kész körettel együtt hozzák melegen. Én közben kényszerűen megeszegettem a nem túl jó tintahalat. Öt perc múlva megjelent az étterem tulajdonosa, fiatal helyi srác, aki elnézést kért a kellemetlenségekért, és biztosított minket, hogy az ő vendégei voltunk, a számlánkat nem kell kifizetnünk. Kicsit jobb kedvre derültünk, de miután ismét hosszú percek teltek el eseménytelenül - a mangólé utódjának, egy többször kért sörnek, a ráknak nyoma sem volt - ismét megkérdeztünk egy arra járó felszolgálót, hogy akkor most mégis mi van. Választ az étterem tulajdonostól kaptunk, aki finoman az értésünkre adta, hogy az iménti kedves gesztusával azt akarta jelezni, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek, az ételre, italokra ne várjunk, úgy érzi, mi mindennel elégedetlenek voltunk, úgyhogy jobb, ha távozunk.

Kedvenc pálma mókusaim

Csak a tengerparti homokban gyalogolva tértünk magunkhoz, és jutottak eszünkbe a cifrábbnál cifrább káromkodások, amiket a nyikhaj fejéhez kellett volna vágnunk. De hát nem ez volt a fő baj. Másfél órával vacsorába indulásunk után ott tartottunk, hogy Marcinak még nincs megrendelve étke. Visszasomfordáltunk a hotelünkig, és beültünk a cseppet sem bizalomgerjesztő éttermébe. Itt kötöttük első ismeretségünket. A mellettünk lévő asztalnál két helyi pasas ült, előttük teli üveg whisky. Mivel Marcit kicsit megviselték a történtek, hamar a fejébe vette, hogy kerül amibe kerül, ő abból a szeszből inni fog. A küldetés végrehajtása nem tellett sok időbe, pár perc múlva már a két jámbor építésvezető asztalánál ültünk. Miután kiderült, hogy frissen szerzett barátainkkal nincs közös nyelvünk, én hamar exkuzáltam magam, és ott hagytam Marcit, aki már remekül megtalálta a hangot a "kinek a gyerekére koccintsunk"-típusú virtuskodással. A következő pár napban menekülnünk kellett az ivócimborák elől, ugyanis szokásukká vált, hogy idült mosollyal az arcukon odaálltak asztalunk mellé, néha próbálkoztak mondani valamit, amit nem értettünk, de nem zavartatták magukat, csak álltak ott, míg el nem küldtük őket.
Másnapi ebédünk során az olasz párral is elmélyítettük kapcsolatunkat. Nem indult zökkenőmentesen. Mikor Marci kikérte a chilis carbonaráját, Luca emelt hangon kifejtette, hogy a carbonara római étel, és ő, mint volt római lakos, kikéri magának, hogy ezt a chilis valamit annak nevezzük. Innen nehéz volt szépíteni, de végül sikerült kicsit odaültetni az asztalunkhoz, kikérdezni, hogy hogy kerültek ide, hogy tartanak fenn egy echte olasz konyhát. Elmesélte, hogy 11 évet éltek Indiában, ahol a maffia életveszélyesen megfenyegette őket, amikor éttermet akartak nyitni. 9 éve jöttek Srí Lankára, ahol a szezonban annyit robotolnak, hogy az 50 méterre lévő tengerpartra sincs idejük kimenni. Minden hajnalban piac, napközben a hotel menedzselése (számítógép nélkül!) és este 6-tól 11-ig főzés-felszolgálás minden mennyiségben. Hogy lehet ezt bírni? Állítólag a napi két doboz piros marlboro segít. Miután kérdéseinkkel lekenyereztük a beszédes olaszokat, rajtuk volt a sor, hogy elkápráztassanak bruschettával, pastakkal, cappuccinoval. Nem okoztak csalódást. A szenvedélyből főzés igazi értelmet nyer az ő konyhájukban. És a kávé...világklasszis. Utolsó vacsoránkat is náluk töltöttük, és mikor Marci megrendelte a másfél adag HAGYOMÁNYOS carbonarát, Luca elismeréssel és hálával a szemében köszönte meg neki.

Utolsó colombói vacsorám

Utolsó pajtásainkat egy kis helyi étteremben szedtük fel, ahova talán pont azért ültünk be, mert megláttuk bennük a fehér embert, aki ugyanazt az ételt eszi, amit mi fogunk. Hamar szóba elegyedtünk, és habár ők már végeztek az evéssel, odaültettük őket asztalunkhoz. Elisa, a dél-osztrák egyetemista lány, a szüleivel nyaralt a Maldív-szigeteken, ahol összejött Azeemmal, a búvár oktatójával. Ez fél éve volt, azóta most találkoztak először, egy egy hónapos romantikus srí lankai utazgatás keretében. Olyan jól elcseverésztünk velük, hogy másnapra meghívtuk őket magunkhoz vodkázni. A közös lerészegedés során kölcsönösen biztosítottuk egymást vendégszeretetünkről, ha a másik hazánkba tévedne.

Körülbelül ezek voltak a lankai út mély- és csúcspontjai. Ami kimaradt: teaültetvények és nemzeti parkok, talán majd egyszer visszamegyünk bepótolni!