Srí Lanka (1. rész)

Srí Lanka területe kétharmada Magyarországénak. Nem merült le a kocsi akkumulátora (hazafele), nem késett és nem is lett lekésve a repülőgép. Menetidőnk a várakozásunkkal ellentétben meglepően alacsony volt. A hazautunk már előző nap délelőtt 10-kor megkezdődött, mégis itteni idő szerint hajnali fél 6-kor érkeztünk csak vissza Szingapúrba egy hetes srí lankai utazgatásunk után.
Hogyan lehetséges mindez?
Tea, elefántok, ősi városok, fehér homokos tengerpart.
Minden, ami Srí Lanka.

Rövid történelmi áttekintés
Srí Lankán két népcsoport, a szingaléz (nem értem, a sinhalese magyarítása során miért lett a h-ból g, de legyen) és a tamil, folytat nem éppen békés egymás mellett élést immár kétezer éve. A szingaléz hagyomány szerint népük a Kr. e. IV. században élt észak-indiai hercegtől, Vijayától, származik, akit erkölcstelen habitusa miatt száműztek a földrészről. A roskatag hajók (amelyeket felteszem némi hátsószándékkal adtak a feslett erkölcsű királyfi alá) szerencsésen földet értek az uralkodóval és hétszáz fős kíséretével a könnycsepp alakú szigeten. A buddhizmus, amely alapvetően megreformálta a szingaléz kultúrát, egy évszázaddal később érkezett az anyaországból a számkivetettek után. A buddhista rendek és a szingaléz királyság legfőbb szövetségesei lettek egymásnak. Míg a királyság biztosította az anyagi feltételeket a kolostorok építéséhez, addig a buddhizmus megerősítette a szingaléz nemzeti identitást és kulturális fejlődést. A több évszázadon keresztül fennálló szingaléz városállamok gyakori összetűzésbe kerültek a sziget északi részén élő tamilokkal. A konfliktus ideiglenesen megszűnt, amikor a szingalézek, északi nagyvárosaik hanyatlása után, délre vándoroltak, s a hétszáz palota helyét elfoglalta az őserdő egy hűvös éjjelen (természetes válaszfalat vonva a két ellenséges nép közé).
A XVI. századtól portugál, majd holland kereskedők érkeztek a szigetre, az előbbiek emlékét a katolikus rendek meghonosodása, az utóbbiakét a srí lankai jogrendszer őrzi. A szigetet végül nem ők, hanem a britek gyarmatosították 1802-ben. Harminc évre rá az új telepesek érkezése jelentős demográfiai változásokat hozott - a teaültetvények gondozása végett nagy számú (majdnem 1 millió) dél-indiai tamil munkást hozattak az országba, mialatt a déli szingalézek és az északi tamilok egy része, helycserés támadással keresztülmasírozott az országon.

A Tamil Tigrisek zászlaja

A baj akkor kezdődött, mikor az ország 1948-as függetlenedése után nemsokkal egy szingaléz nacionalista párt került hatalomra, akiknek első dolga volt az ország egyetlen hivatalos nyelvének megtenni a szingalézt. Ennek az intézkedésnek köszönhetően az ország lakosságának egy harmada vesztette el munkáját egyik pillanatról a másikra. Az addig az egyetemeken és a köztisztviselői állásokban felülreprezentált, angolul jól beszélő tamilok jogosnak mondható dühe az ilyen és ehhez hasonló rendelkezéseknek köszönhetően nőttön nőtt. A 70-es évek közepén több, fiatal tamilból álló csoport jelent meg, akik egy független tamil állam létrejöttének eszméjét tűzték zászlajukra. Ők voltak a Tamil Tigrisek. A Tigrisek gyakran keveredtek tűzpárbajba a hatósággal, de a viszony kétségtelenül akkor mérgesedett el, amikor szingalézek egy csoportja 1981-ben felgyújtotta a tamilok jaffnai könyvtárát, tamil történelmi dokumentumok garmadáját pusztítva ezzel el. A szimbolikus esemény után két évvel következett be a Fekete Júliusként elhíresült colomboi mészárlás, ahol több ezer tamil vesztette életét. Nem részletezném a következő 25 év cunamival, békefenntartókkal és tűzszünetekkel tarkított polgárháborús időszakát. Becslések szerint a negyedszázados konfliktus áldozatainak száma meghaladja a százezret.

Útiterv
Lankázásunkat, a lonely planet egy hetes "culture and beaches" programjára támaszkodva, három megállósra terveztem. Mivel a gépünk este szállt le Colombóban, az ország egyetlen repterén, az első éjszakát feltétlenül a fővárosban kellett töltenünk. A terv szerint innen mentünk tovább, behatolva a sziget belsejébe, ahol az úgynevezett "kulturális háromszög" található. Végére hagytuk a láblógatást a keleti part fehér homokos tengerpartján. A térképen az A pont Colombo, B: Sigiriya, C: Polonnaruwa, D: Uppuveli.

Colombo

Hálórész emelvényen

A colomboi reptéren fogott taxis kb. huszonötször kérdezte meg az utca emberét, illetve a tuk-tukos kollegákat, hogy hol a fenében lehet a már nevében impozáns Highbury Colombo Hotel. Már a foglalásnál volt némi félelmem ezzel kapcsolatban, mivel az állítólagos "hotelnek" három szobája volt összesen, és csak két ember értékelte (viszont ők extrémen magas pontszámmal). Mikor nagy nehezen megtaláltuk a keresett utcát, a megjelölt házszámnál nemhogy kiírást, de még egy nyitott kertkaput se láttunk, ami szállásunk bejáratát jelölte volna. Ekkor hívattuk fel a taxisofőrrel a hotel számát. Kiderült, hogy jó helyen vagyunk. Egy hosszú őszhajú Holle anyó lépett ki az egyik sötét udvarból és vezetett be minket a családi házból átalakított vendégházba.

Marci és Rabbi

 Friss rambutánnal és banánnal kínálta a megfáradt utazókat, sőt férje, Marci kérésére még egy üveg whiskyt is elővarázsolt valahonnan. Éreztük, hogy jó kezekbe kerültünk. A kiváló ízléssel megtervezett belső terek, a paradicsomi kert, a semmiből megjelenő fehér albínó nyuszi (Rabbi) olyan meghitt és bensőséges hangulatot árasztott, hogy egyből otthon éreztük magunkat. A szobánk tágas és elegáns volt, fenséges reggelinket másnap Holle anyó és lánya készítette. Mintha más nem is lett volna rajtunk kívül a helyen, olyan volt, mintha távoli ismerősök vendégeltek volna meg minket. Természetes volt, hogy reggeli után összeszedtem tányérjainkat, visszapakoltam a hűtőbe a romlandót. A nappaliban eltöltött rövid szieszta után - klasszikus zene mellett csodáltuk a napfény tükröződését a belső halastó vizén - nyakunkba vettük a várost.

Ez itt a kert

Egy nagyobb utcára kisétálva könnyedén fogtunk tuk-tukot, amivel bevitettük magunkat a belvárosba. A srí lankai telefonkártya szerzés majdnem tragédiába fulladt, amikor rábízva magunkat egy helyi suhanc jóindulatára, hagytuk magunkat elvinni az "egyetlen helyre a környéken", ahol (nagyon drága) sim kártyát lehet venni. Mikor fény derült a turpisságra tapasztalt utazóként, lelkiismeret furdalás nélkül küldtük el a gyanús kompániát melegebb éghajlatra, és a következő sarkon minden probléma nélkül megszereztük a két (nagyon olcsó) kártyát. Pénzváltás után ismét tuk-tukba vágtuk magunkat és levitettük magunkat a partra, ahol a nagyhírű Beach Wadiya étteremben (a lexikonméretű vendégkönyv, amiből az előző hatot elvitte a cunami, külföldi bárók és baronessek látogatásairól tesz tanúbizonyságot) halálra zabáltuk magunkat rákkal.

Punisiri

A Beach Wadiya rákjai

Ebéd után találkozónk volt a hotel előtt Punisirivel, jövendőbeli sofőrünkkel. Előzetes információink alapján döntöttünk úgy, hogy nem vesszük igénybe a helyi tömegközlekedést. Bár kezdetben nagyon tiltakoztam a felesleges luxus ellen, utólag belátom, hogy az idő szűkössége miatt csak így lehetett megoldani a stresszmentes utazást (csak hogy értsétek miről beszélek: Colombo és Uppuveli között a távolság 260 km, mi  3-3,5 órás utazással kalkuláltunk, ehhez képest az expressz busz 6, a vonat 9 óra alatt teszi meg ezt a távolságot!!!) Punisirit egy ismerőstől kaptuk, aki már többször igénybe vette szolgáltatásait. Mikor megkértük, hogy vegye fel vele a kapcsolatot, figyelmeztetett minket, hogy Punisiri angol nyelv ismerete meglehetősen korlátozott, de mivel ő előzetesen kialkudott nekünk egy korrekt tarifát (40 srí lankai rúpia/km kb. 70 Ft), nem találtuk hátráltató tényezőnek sofőrünk hiányosságait.

Azért volt alkudozás a végén

Punisiri, mikor észrevette a hotel elé gördülő tuk-tukunkat, egyből ránk villantotta fülig érő foghíjas mosolyát, amit a következő egy hétben ritkán lehetett csak levakarni az ábrázatáról. Gyors bemutatkozás után rögtön a piszkos anyagiakra tereltük a szót, de joviális sofőrünk, talán a nyelvi korlátok miatt, nem volt hajlandó részletes tárgyalásokat folytatni a témában. Úgyhogy, kénytelen kelletlen megelégedtünk a fent említett viteldíjjal, és driverünk 750 rúpiás kosztkvártély "pocketmoney"-jával, reménykedve, hogy nem érnek kellemetlen meglepetések fizetéskor.
Nem mondhatom, hogy kalandoktól mentes volt az utunk Punisirivel. Elindulásunk után egy órával két dolgot konstatáltunk: Egyrészt, hogy Srí Lanka főúthálózata nagyban különbözik attól, amit mi otthon ilyen névvel illetünk. Kétszer egy sávos hol őserdőben, hol szutykos kis falvak között kanyargó utacskáról beszélünk, aminek a szélén tehenek csámborognak, utcai árusok kínálják portékáikat. 50 km/h-nál gyorsabban szerintem egyszer se mentünk, de az átlagos tempónk szerintem 40 km/h volt. Amit még megállapítottunk, hogy Punisiri nem egy Schumacher-típus, ami egyébként nem feltétlenül volt baj, csak hozzá kellett szoknunk, hogy a távolsági buszok percenként előzgetnek meg minket.

Cuki kislány az egyik útmenti boltból

A fő attrakció mégis az volt, amikor már sötétedés után megálltunk egy gyors pisiszünetre, de mielőtt visszacihelődtünk volna az autóba sofőrünk közölte, hogy "problem, problem". Kiderült, hogy remek kis toyota furgonunk akkumulátora megfáradt egy kicsit. De Puni nem esett kétségbe, azonnal összehaverkodott egy pár helyi tuk-tukossal, és negyed óra múlva megjelent az egyik aksijával, ami sehogy sem akaródzott beleilleni a mienk helyére. Majd türelemre intett minket, és eltűnt az egyik frissen szerzett három kerekű barátjával. Megfogadva a tanácsot bevettük magunkat a kocsiba, és csendben vártuk a megváltást, félve kémlelve a mellettünk elterülő őserdő sötétjét. Fél óra múlva Marci kimerészkedett és az út túloldaláról szerzett egy kis erőspistával megkent rotit (kókuszos lepény). Újabb harminc perc elteltével megérkezett Punisiri egy újabb akkumulátorral, ami passzolt és indított. Majd kikapta a működő aksit, visszavitte jogos tulajdonosának, így 1-1,5 óra várakozás után folytathattuk utunkat, gondosan ügyelve, hogy a motor egy percre se álljon le.
Punisirit nagyon a szívünkbe zártuk. Már-már atyáskodó viszony alakult ki köztünk. Az egyik rom-nézegetős sétánkkor például aggódással vegyes kíváncsisággal hívott minket és sürgető hangon parancsolt minket az autóhoz ("Come, come!"). Mi ijedten szaladtunk vissza (rémképekben vizualizálva, hogy driverünk összetűzésbe került a hatóságokkal), de kiderült, hogy Punisirinek semmi baja, csak túl hosszúnak találta az egy műemlékre fordított időnket. Úgyhogy könyörtelenül bepakolt minket az autóba és robogtunk következő állomásunk felé.

Folyt. köv.